Keveset tudnak rólam,
Gyere ide nézz körül,
És hirdesd az oldalam!
A macska (más néven házi macska, tudományos nevén Felis silvestris catus) egy kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék (Felidae) családján belül, a Felis nem Felis silvestris fajához tartozik, a vadmacska alfaja, bár a mai rendszertanban inkább kezdik külön fajként kezelni az állatot, ugyanis nagyon sok dologban eltér az őseként tekintett fajtól (ez viselkedésbeli és kinézetbeli határozó is lehet). Ügyes ragadozó, több mint 1000 faj tekinthető a zsákmányának. Emellett meglehetősen intelligens, beidomítható egyszerű parancsok végrehajtására vagy szerkezetek működtetésére (illetve képes önállóan is kisebb feladatok betanulására) (Lásd: A macska intelligenciája).
Körülbelül 10 000 évvel ezelőtt kezdett az ember társaságában élni, háziasításának ábrázolása mintegy 4000 éve Egyiptomban történt.[1]
2004-ben Jean-Denis Vigne és kollégái (Nemzeti Természettudományi Múzeum, Párizs) jelentése a macska háziasítására vonatkozó legkorábbi tárgyi bizonyíték feltárásával foglalkozik. A lelet egy ciprusi emberi sírból került elő, melyben egy meghatározatlan nemű felnőtt ember és egy macska csontjai találhatók. A lelet mintegy 9500 éves. A sírból a csontok mellett kőszerszámok, vasoxid-maradványok, maroknyi tengeri kagyló és (az emberi csontoktól 40 cm-re) a saját sírjából egy nyolc hónapos macska csontváza kerültek elő, melyet az emberrel megegyezően nyugati irányba nézve fektettek. Mivel a macska nem őshonos a Mediterrán medence szigetein, ezért csak a szárazföldről kerülhetett oda, minden bizonnyal a közeli levantei partokról. A lelet az ember és a macska tudatos együttélésének bizonyítéka kb. 10 000 évvel ezelőttről a mai Közel-Keletnek nevezett területen. Ez összhangban van a genetikai kutatások eredményeivel is, melyek szintén ezt a földrajzi és időbeli eredetet erősítik. Úgy tűnik, a macska háziasítása az első emberi települések létrejöttének idején, a neolitikus korban történhetett a Termékeny félholdként ismert területen.[2]
A macskának számos fajtája és színváltozata létezik. Csupasz és farok nélküli változatait is kitenyésztették. A macskák több mint százféle hangjel és testbeszéd segítségével kommunikálnak, mint például nyávogás („miaú”), csiripelés, dorombolás, fújás, morgás. A lovakhoz és más háziállatokhoz hasonlóan a macskák is képesek vadon élve fennmaradni. Az önállóan élő macskák gyakran kisebb kolóniákat alkotnak. Az állatvédők beszámolói szerint azonban hosszú távon csak igen kevés példány képes gazdátlanul életben maradni, többségüket elpusztítják a járművek, a ragadozók, az éhség, az időjárás viszontagságai és a betegségek. Ezért számos országban, köztük hazánkban is a macskák és más háziállatok elhagyása, illetve otthonukból való szándékos eltávolítása (bántalmazásukhoz hasonlóan) büntetendő.[4]
A macska sok kultúra legendáiban és mítoszaiban tölt be jelentős szerepet, az egyiptomiak, a kínaiak és a vikingek ősi történeteiben is szerepel.[5] Általában tisztelik, de olykor becsmérlik is.
Más háziasított állatokhoz hasonlóan a macskák mutualista kapcsolatban állnak az emberrel. A patkányok és egerek irtása az élelmiszerraktárakban nyilván fontosabb feladat volt, mint a település védelme az egykor vad állattal szemben, így befogadták azt. A rágcsálókra szintén vadászó kutyákkal ellentétben a macska rendszerint nem fogyaszt gabonát, gyümölcsöket vagy zöldséget, így könnyen beilleszkedhetett.
A kutyával szemben azonban a macska kevésbé idomítható, ugyanis annak ellenére hogy közösségben kezdett élni, magányos vadász maradt.
Nem véletlen, hogy a macskák "tiszta" állatok; nyáluk, melyet gyakran használnak tisztálkodásra, természetes szagtalanítóként működik. Ez azért is hasznos, mert csökkenti annak esélyét, hogy a zsákmány megérzi a rá vadászó macska szagát. Ezzel ellentétben a kutyák számára a szag előnyös, ugyanis a csapat szélirányból érkező fele ennek segítségével könnyebben terelheti a zsákmányt a csapat széllel szemben érkező tagjai felé. A közösen végzett tevékenységhez fontos a kommunikáció, egy magányos vadász számára azonban ez nem szükséges. Ez is egyike azon okoknak, ami miatt egy ilyen állattal nehézkes az együttműködés; a macskákat többnyire nehézfejűnek vagy kifürkészhetetlennek tartják, és habár nem ostobák, zárkózottak és önállóak. Azonban szeretettel viseltethetnek emberi társaik iránt, amennyiben fiatal korukban kialakult náluk az emberekhez való ragaszkodás.
Az emberek különbözőképpen viselkednek a macskákkal szemben. Vannak akik társállatként, házikedvencként tartják őket. Mások elkényeztetik macskájukat, szinte saját gyermekükként bánnak vele. Megeshet, hogy a gondviselőjéhez kötődő állat át is vesz egyes emberi szokásokat. Például lefekvés előtt meglátogatja az alomtálcáját, a gazdája mellé fekszik az ágyon vagy a heverőn, esetleg kizárólag azt az ételt fogadja el, amit a gazdája is eszik. Egyesek emberi hangokat próbálnak utánozni; jelezve gazdájuk számára a szükségleteiket. Egy bizonyos hangszínű nyávogás és a szemkontaktus felvétele például a macska éhségére vagy szomjúságára utalhat. Emellett az állat képes hang nélküli kommunikáció (testbeszéd) kialakítására is, például dörgölőzéssel nyilvánítja ki szeretetét, arckifejezés és szemkontaktus segítségével jelzi ha szüksége van valamire (például ha szeretne átjutni egy csukott ajtón vagy ha esetleg egy bogarat talált a szőnyegen, amitől emberi segítséggel kíván megszabadulni). Ritkábban az is előfordul, hogy a macskatartók a kutyáknál is bevált étellel történő jutalmazás segítségével egyszerű trükköket tanítanak be kedvencüknek, például karikán való átugrást.
Annak ellenére, hogy magányos állatként ismert, a házimacska szociálisan elég fejlett ahhoz, hogy kolóniákat alkosson, ahhoz azonban már nem, hogy az oroszlánhoz hasonlóan csapatban támadjon. Egyes fajták, mint például a bengáli macska, az ocicat és a manx kimondottan társaságkedvelők, de akadnak köztük kivételek. Miközben az egyedek őrzik saját területüket (a szexuálisan aktív hímeké a legnagyobb, a kasztráltaké a legkisebb), léteznek semleges zónák, melyekben a macskák konfliktusok nélkül üdvözlik egymást. A semleges zónákon kívüli területekről rendszerint azonnal, agresszíven fújva és morogva kísérlik meg elzavarni az idegen példányt, amennyiben pedig ez nem jár sikerrel, rövid, de zajos és vad támadást intéznek a betolakodó ellen. A harcoló macskák szőrüket felborzolva és hátukat domborítva igyekeznek megnövelni látszólagos méretüket, hogy ellenfelüket elrettentsék. Néha játék közben is gyakorolják ezt a magatartást. A támadás során többnyire a mellső lábuk segítségével ütéseket mérnek az ellenfél arcára és testére, emellett pedig harapnak is, de ennek ellenére a súlyos sérülések aránylag ritkák; a vesztes az arcát vagy a fülét ért néhány karmolás után, rövidesen elrohan (esetenként a győztes rövid távon üldözi). A súlyos sérülések normális esetben a karmolásokból és harapásokból eredő fertőzésekre korlátozódnak; ezekbe azonban az állat bele is pusztulhat, ha a sebeket nem kezelik megfelelően. A harcokból eredő sérülések biztosítják az elsődleges terjedési módot a macskák immunhiányos betegségét kiváltó FIV vírus (macska-AIDS) számára. A szexuálisan aktív hímek életük során számos harcot vívnak, arcukon és fülükön gyakran láthatók az összecsapásokban szerzett sérülések nyomai. A nőstények szintén harcolnak a területük és kölykeik védelme érdekében, még az ivartalanítottak is megvédik saját birtokukat.