A gőték kétéltűek egy csoportjának a megnevezése, nem tekinthető precíz rendszertani kategóriának. Magyar nyelvterületen a farkos kétéltűek rendjébe tartozó, inkább vízi életmódot folytató fajokra (a szárazföldi fajok elnevezése: szalamandrák), továbbá a lábatlan kétéltűek rendjének összes fajára (a gilisztagőtékre és féreggőtékre) használatos elnevezés – más nyelvterületeken azonban más-más besorolást kaphat ugyanaz a faj. Az Ambystoma mexicanum fajt például magyarul mexikói gőtének, németül mexikói szalamandrának, angolul pedig mexikói sétáló halnak nevezik.

A Magyarországon honos gőtefajok (valamennyi védett): pettyes gőte, tarajos gőte, alpesi gőte, dunai tarajos gőte, alpesi tarajos gőte.

A gőték mindegyik faja az állatok (Animalia) országába, a gerinchúrosok (Chordata) törzsébe, azon belül pedig a kétéltűek (Amphibia) osztályába tartozik kivétel nélkül. Gyakran szokták hüllőként is emlegetni őket, de a hüllők (Reptilia) osztályában nem találhatók gőték. És bár kétéltű barátunk nagyon sok vonását magán hordozza a hüllők osztályának, aminek az oka, hogy a két faj közel azonos fejlettségi szinten áll, ám egy igen jelentős részletben eltérnek egymástól. De erre majd később visszatérünk. Nézzük meg alaposabban a kétéltűek osztályát. Ezt az osztályt a rendszertan három rendre osztja fel. Egyik rend a békák, vagy farkatlan kétéltűek (Anura [Salientia]) rendje. Mint a neve is mutatja, ebbe a rendbe csak békák tartoznak, így ezzel a rendel nem is foglalkozunk tovább. Másik rend a lábatlan kétéltűek (Gymnophiona [Apoda]) rendje. Ebbe a rendbe tartoznak a gilisztagőték, és féreggőték. Jellemző rájuk, hogy nevükhöz híven, gilisztaszerű, földalatti járatokban közlekedő gőték. Látásuk, mint sok föld alatt élő állatnak, nincs. Kivétel nélkül trópusi éghajlaton élnek. Jellemzően Dél-Amerika, és Dél-Ázsiában fordulnak elő. Ezzel a rendel sem érdemes tovább foglalkozni, hiszen gőtéket találunk benne, de azok életmódjuk miatt, tartásuk nem elterjedt sem hazánkban, sem más területeken. Elérkeztünk a harmadik, és egyben utolsó rendhez, a farkos kétéltűek (Caudata [Urodela]) rendjéhez. Valamennyi tartásra szánt gőte ebbe a rendbe tartozik. Nézzük általánosan mi is jellemzi őket. A kétéltűek fejlődési szakaszaik során mély szerkezeti átalakuláson (metamorfózis) mennek keresztül. Az egyes fejlődési szakaszokban mind életmódjukban, mind testi felépítésükben nagyon eltérnek egymástól ugyanazon faj egyedei. Az első heteket petében töltik, amit kizárólag vízben raknak le, leggyakrabban növényekre, vagy gyökerekre ragasztva azokat. A peték vékony hártyával körbe vont, kocsonyás anyaggal kitöltött apró gömböcskék, melyben a megtermékenyített ivarsejt található. A kikelés, vagy elúszás után, melynek ideje az adott fajtól, és a víz hőmérsékletétől függően változik, egy igen apró, vékony testű, és viszonylag nagy fejjel rendelkező, lárvaállapotban lévő egyed figyelhető meg, amely külső kopoltyúval rendelkezik. A külső kopoltyú közvetlenül a fej mögött két oldalon nő ki a lárvából, ami leginkább egy pici fenyőágra emlékeztet, amiből kiállnak a tűlevelek. Rendszerint pár nap elteltével, kifejlődnek az első lábak is. Egy-két hét után, teste "hozzáfejlődik" fejméretéhez, és így elveszíti ebihalra emlékeztető alakját. Szintén fajtól, és hőmérséklettől függően körülbelül két hónap után megtörténik a nagy átalakulás. Kinőnek a hátsó lábak, és elveszíti külső kopoltyúját, fajtól függően áttér a tüdővel, száj nyálkahártyával, vagy bőrön keresztül történő légzésre. Van olyan faj is, amely lárvaállapotban is képes leélni életét. Ugyan képesek az átalakulásra, de ha nincsenek rákényszerülve (mesterségesen is előidézhető az átalakulás), akkor ezt a fejlődési szakaszt kihagyják. Ez a faj (Mexikói Axolot [Ambyostoma mexicanum]) már lárvaállapotban eléri az ivarérettséget, és képes a szaporodásra. A többi fajra ez nem jellemző. A lárvakori átalakulás után egyes fajok elhagyják a vizet, és oda csak ivarérettségük elérése után térnek vissza, más fajok csak a párzás időszakára térnek vissza a vízbe, egyesek, ha elég nedves a környezet sosem térnek vissza. Azonban olyan fajok is vannak, amelyek nem hagyják el a vizet átalakulás után sem. A szárazföldi fajokra jellemző hogy farkuk hengeres, míg a vízben élő fajoknál a farok oldalról lapított, aminek hullámzó mozgatásával könnyebben úszhatnak a víz alatt. Ha elérték az ivarérett kort, akkor a téli pihenő után kora tavasszal kezdik meg a nászidőszakot. Legtöbb faj hímje ilyenkor kiszínesedik, egyes fajok a hátukra bőrtarajt növesztenek. Nem ritka a "násztánccal" járó udvarlás. A hím egyedek a víz fenekére spermatofórákat raknak le, melyek a hím ivarsejteket tartalmazó apró kis zacskók. A nőstény a spermatofórákat (de legalább egyet) felszedi, és a kloáka mellet található spermatartályban raktározza el. Megtermékenyítésre, a peték lerakásakor kerül sor, amely akár a párzás után több nappal is lehet. A petéket levelekre vagy gyökerekre ragasszák rendszerint egyesével. Vannak olyan fajok is melyek a petéket nem rakják le, hanem azok kikeléséig testükben tartják, az ilyen fajt nevezzük eleventojónak, vagy ál elevenszülőnek. A gőték sajátos jellemzője, hogy a farok hossza a test hosszánál nagyobb, szemük pici és a fej két oldalán helyezkedik el, fülnyílásuk nincs. Első és hátsó lábaik közel azonos méretűek (egyes fajoknál a hímek első lábai erősebbek)és gyengén fejlettek, mind az első, mind a hátsó végtag négy ujjban végződik. Bőrük mirigyekben gazdag, felső hámrétege nem szarusodik el. A sokszor "harci" színekben pompázó egyedek bőrükön mérgező váladékot termelnek, vagy csak védekezésképpen megpróbálják ezt a látszatot kelteni. Bármilyen gőténk is van, ha kézzel megfogtuk, utána mossunk alaposan kezet. Testhőmérsékletük szabályozására nem képesek, így bioritmusukat állítják az aktuális hőmérséklethez. Ezért fontos szempont a fent gyakran emlegetett hőmérséklet. Regenerációs képességük az emberénél fejlettebb, hiszen nem csak a sebek begyógyulása, de akár végtagok újranövesztése is jellemző rájuk. Táplálkozási szokásaikat tekintve a ragadozókhoz tartoznak, a vízben élő fajok, lassú mozgású rovart, rovarlárvát, ebihalat, vagy apró halat fogyasztanak. Rendszerint a száj gyors kinyitásának következtében fellépő szívóhatás segítségével. A szárazföldön lévő példányok is ugyanazokat fogyasztják, de itt a szájbajuttatásra használt módszer, a ragadós nyelv gyors kinyújtása és visszahúzása. Elterjedésükre jellemző, hogy az óriás pálmaszalamadra (Bolitoglossa dofleini) kivételével mindegyik faj a föld északi féltekén él.